A 80-as évek derekától élt éveimmel, több százezer honfitársammal együtt ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek a magyar labdarúgással kapcsolatban csak a legendás történetek jutottak: kíváló játékosokról, Aranycsapatról, 6:3-ról, ma is fájó világbajnoki döntőről, olimpiai aranyról. A generációnk pedig hallgatja, nézi, olvassa ezeket a történetek, álmélkodik a múlt csodás jelenetein; mindeközben felnőtté válik, sőt páran már a második x esztendőit is koptatjuk. Gondolom, már mindenki érti, hogy mire akarok e sorokkal kilyukadni.
De Remény mindig van, melyről tudvalevő utólsóként távozik az élők sorából, és ameddig a szíve dobog, nagy gond nem lehet. Emellett fontos szereplőnek tekinthető a Sors, mely Vörösmarty Szózatja szerint is éppúgy áld, ahogyan ver. Bizonyíték erre a két állításra a kicsivel több, mint egy hónapja lejátszott Magyarország-Svédország világbajnoki selejtező. A Remény jegyében 42ezer magyarral elfoglaltuk a Puskás Stadion lelátóit, de a Sors ismét kegyetlen volt. Az eredményt tudjuk, ismerjük, de megbarátkozni lehetetlenség vele. Tétlenül néztük, ahogyan a labda a hosszabbítás utáni pillanatokban szépen lassan elhagyja a gólvonalunkat. Az érzést tán úgy lehetne leírni, mint amikor a repülőgép utasa kinéz az ablakon, és azt látja, hogy több ezer méter magasságban leszakad a szárny, majd a gép meredeken zuhanni kezd, végül eltűnik az óceán habjai között. De a Remény még ezt is túléli, igaz a portugáloktól elszenvedett vereség ismét hatalmas sebet okoz, így állapota nagyon kritikussá vált. Ketten viszont különösen aggódtak érte: a Debrecen és az U20-as válogatott. Látva ezt az aggódást, az akarást, a küzdelmet a Sors is megenyhült. Hatalmas sikernek tekintem - ezzel természetesen egyáltalán nem vagyok egyedül -, hogy a Loki a BL-ban zakatol, jelezve a magyar foci egyáltalán nem tűnt el a világról. Persze a realitások talaján megmaradva, a csoport ellenfeleit, és az eddigi eredményeket ismerve a továbblépés maga lenne a csoda, de semmi sem lehetetlen, csak nagyon kell akarni, ezt a debreceniek már a bejutással is bebizonyították. A civis város mellett bizonyítanak a 20 éven aluli fiataljaink is. A hondurasiaktól kapott pofon szemmel láthatólag nem kényszerítette őket meghátrálásra, sőt épp ellenkezőleg. A Sors pedig törlesztett a csehek elleni tizenegyes-párbaj során abból, amit a svédek ellen tett. De ahhoz, hogy törleszteni tudjon bizony nekünk is küzdeni kellett, és ismételten akarni a sikert. Ha így nézzük a dolgokat, mindjárt szebb képet kaphatunk akár a jelenről, akár a jövőről. Elképzelhető, hogy a közelmúlt magyar focijának sikertelen évei csak egy botlás volt? Lehet róla elmélkedni, vitatkozni. Nekem meggyőződésem, hogy valami változik, méghozzá jó irányba! Talán most érkezett el az idő, amikor már nem csupán hallgatni, nézni és olvasni akarjuk a legendás történeteket, hanem írni is. Várjuk ilyen szellemben a következő napok eseményeit! Az előttünk álló feladatok továbbra is nehezek, de nem megoldhatatlanok. A felkiáltás pedig maradjon mindörökké: HAJRÁ MAGYAROK!
M. Z.
